Dráma- és színháztudományi szimpózium

 

A szimpózium szervezői felhívják a tudós társaság tagjait a drámairodalmat és a színházművészetet, az előadóművészeteket érintő kutatásaik, témáik bemutatására. Kérjük, küldje el téma- (előadás-, poszter- vagy kerekasztal-) javaslatát a szimpózium szervezőinek címére, hogy összeállíthassunk egy izgalmas, érdekfeszítő programot a IX. Hungarológiai Kongresszus Miskolcon sorra kerülő szimpóziumára.

Inspirációnak szánt / vitaindító gondolataink: 

A színház a(z európai és a) magyar művelődéstörténetben a felvilágosodás áramában lépett a legnagyobb hatású társadalmi fórumok sorába, a templom és az iskola mellé. Az ugyanebben az időben, a 18. század második felében megszületett (filozófiai) nemzetfogalom a színház, a színjátszás közösségi, polgárosító szerepéhez ezt követően egy újabbat, az identitásképző, -fejlesztő funkciót is hozzákapcsolta. A születő magyar nyelvű hivatásos színjátszás a kezdeteitől (1790-től, 1792-től) e kettős feladatkörnek igyekezett megfelelni az elmúlt közel két és fél évszázad adott időszakának megfelelő (stílus)eszközökkel, a változó intézményi és működési keretek között.

Drámairodalmunk – az eredeti művek, a fordítások, valamint a dramatizálások, adaptációk egyaránt – bekapcsolódott az irodalom és a színjátszás e kettős feladatának megvalósításába.

Az 1772/1790 és 2026 között leírható, drámákban és színpadon (különböző műfajokban és színjátéktípusokban megjelenő) magyarságkép, identitásminta (beleértve esetenként a magyarságról, a magyarokról kialakított, kialakult külső képet is) részben hatalmas, részben azonban csak csekély változásokat mutat. Melyek azok a minták, identitáselemek, amelyeket ma (és talán holnap is) vállalhatunk, s melyek azok, amelyeket akár szívesen kitörölnénk a históriából? Hol lenne jó módosítani, korrigálni, árnyaltabbá tenni, „kijavítani” önképünket vagy a rólunk alkotott képet? A „komoly” és a humorral átitatott 19. századi preromantikus és romantikus színi irodalom és színház csak részben pátoszos identitásképe (vö. Kölcsey hősies [?], Vörösmarty kiábrándult, Petőfi populárisan „lánglelkű” magyarságfogalma, Madách filozófiában érlelt emberiségképe), és a 20-21. század (poszt-posztmodern) groteszk, ironikus vagy akár kabarisztikus, szarkasztikus (vö. Ady önostorozása, Karinthy Frigyes, Márai, Örkény, Spiró, Esterházy és a többiek) magyarságképe hogyan illeszkedik a közösséggel, a nemzettel való érzelmi azonosulás igényéhez? Kell-e a 21. század harmadik évtizedének közepén túl is tárgyalnunk a (nemzeti) identitás kérdéseit, vagy haladjunk egy (elképzelt) európai identitás felé? (S az vajon mi, milyen lehet – összevetve pl. a hosszú középkor keresztény azonosságtudatának egységteremtő hatásával.)

Hogyan jelennek meg a mai színpadon a (nemzeti) azonosság pozitív (definiáló) és negatív (a „másoktól” elkülönítő) jegyei? (Pl. a „nem magyar” karakterek és események ábrázolása esetén: cigányok/romák, zsidók, más nemzetiségű magyarok, bevándorlók, „migránsok”…) Az identitásalkotás egyúttal összehasonlítás is – így kapcsolódik a magyarságkutatás körébe a rólunk másutt alkotott kép tárgyalása is.

Várjuk jelentkezésüket:

 

Egyed Emese egyetemi tanár, Kolozsvár 

Sirató Ildikó egyetemi docens, Budapest

                    ildiko_sirato@hotmail.com

                    +36303246445

 

 

Előadások (folyamatosan frissülő lista a jelentkezések függvényében):